Rég nem irtam ide,nem igaz? Nos már hazajöttem Amerikából, jó ideje. Viszont nemrég majd három hétre Lengyelországba utaztam, és azok kedvéért akik még néha ránéznek a blogomra, és persze akiket érdekel, irok Lengyelországról.
Lengyelország, gyönyörű tájak, szép régi városok, mégis, ami leginkább emlékeztes marad: a lengyel vasút.
Kivánom mindenkinek: sose legyen dolgotok a lengyel vasúttal. elöször is Lengyelország ugye elég nagy, a vonatok pedig baromi lassan zakatolnak, mellesleg kissé rosszabb állapotban lévo példányok, mint, amit itthon lehet látni. Szóval arrafelé nem nagyon van olyan, hogy egy órás vonatút, olyan van, hogy félnapos vonatút. Mivel a nyári egyetem amin részt vettem (ez egyfajta ifjusági csereprogram), utazó nyári egyetem volt, igy elég sokat utaztam a vasúttal, plusz odafele és vissza is, szóval már-már akár otthonomnak is tekinthetem a lengyel vonatokat, annyira, hogy odafigyeljek a mellékhelység állapotára is. Ez az egyetlen dolog ugyanis, ami a lengyel vonatokban túlszárnyalta a magyarok szinvonalát (bizonyára a hosszú utak miatt). Mindig volt minden, és minden müködött, és a tisztaság is elfogadható volt. És ami a legmeglepobb, mikor pár óra múlva visszamentem ismét használni a mellékhelységet, a vécépapir és kéztörlötartó újra volt töltve - ugyanazon az út során.
Nade a lengyel vonatokkal szerzett tapasztalataim nem merülnek ki ennyiben. Sajnos elég nagy zurzavar van a vonatok körül, szóval igen szerencsésnek kell lenni hogy a megfelelo vonatra szállj, a megfelelo jeggyel. Merthogy Lengyelországban több vonattársaság is van (de semmi megkülönbözteto jelük nincs, vagy akár különbözö szerelvényeik). Nincs helyjegy vagy külön egy vonatra szóló jegy, de mégsem mindegy a dolog, mert, ha jegyet váltasz Krakkóba, az is fontos melyik vonattal tervezel utazni, mert pl. a fél órával késöbb induló már lehet a másik társaságé, és ha a rossz társaság jegyével probálsz utazni jaj neked (egyébként a különbözö társaság jegyei között semmi különbség, és ugyanannál a pénztárnál is tudod megvenni öket.) Mindez elég bonyolult, és jaj a külföldinek, aki vonatjegyet próbál mégis venni, merthogy SEHOL, egy pénztárban sem beszélnek angolul. Én akkor akadtam tökéletesen ki, amikor még az információs pult mögött ülo fiatal hölgy sem tudott egy szót sem angolul. Mindezután az egyetlen jó módszerrel vettem jegyet, ami végülis elég jol müködött ezután: felirtam a célállomás nevét, és a vonat indulási idöpontját egy papirra és a pénztárosnö orra alá dugtam, ezzel téve egyértelmüvé a szándékomat.
Nade ennyit a vasutról. Nem árta még irnom a lengyel városokról is azért, a vasuttal mégsem lehet az egész országot jellemezni. Két gyönyöru lengyel nagyvárost sikerült megismernem: Wroclaw-ot, gyönyöru belvárossal, és meno klubokkal. Illetve Krakkót. Krakkó csak tök véletlenül esett be igazából. A körülmények eme szerencsés(?) összejátszása révén csatlakoztam egy szerb sráchoz az út során Budapest felé. És mivel a lengyel vasúttársaság és az OrangeWays buszai nagyban tesznek arra hogy összeegyeztessék járataikat, igy ragadtam egy éjszakára Krakkóban egy random hostelban. Minthogy ez nem tervezett költség volt, illetve több más nem tervezett költség miatt - melyek többnyire a folyamatos esözés miatt keletkeztek - igy az út végefelé igencsak kezdtem kifogyni a pénzbol is, ami aggodalomra adott okot a Krakkóban tartózkodásommal kapcsolatban.
De nagyon örültem végülis, hogy láttam Krakkót is, söt két különbözo nézetben is, egyszer azon az esos és hideg napon is körbejártunk még, miután megérkeztünk a városba és találtunk egy hostelt. Plussz másnap délelott a busz indulása elött is immár ragyogó napsütésben, plussz egy mexikói sráccal kiegészülve. :-)
A másik nagyvárosban, Wroclaw-ban kb. öt napot töltöttünk, szép volt nagyon az is, Prágára hasonlitott legjobban. És már csukott szemmel is eltalálnék arra a pár háztömbnyi részre, ahol a legmenöbb klubok vannak.
Ezen kivül még voltam pár napot egy Zielona Góra nevü kisebb, történelmi városban is. Szintén szép, és hamar kiismerhetö.
Amit ezen kivül megismertem még Lengyelországból, az a pierogi. Legyel specialitás, nagyon finom étel, bár ha már azt eszi az ember napok óta....és a zsubrovka persze, helyi ital.
De nem csak eme - valószinüleg Lengyelország legszebb városaiban jártam - voltam a vidéken is. Eloször egy tónál, egy faluban is töltöttünk pár napot. Ez amolyan nyaralófalú lehetett arrafelé. Gyönyörü volt a tó, és az egész környezete is, nem túl nagy, de nyaralókkal és kempingekkel volt övezve. És a legjobb hogy az ott töltött pár nap alatt még remek napsütéses ido volt.
Ezután pedig eltöltöttünk pár napot a hegyekben is valahol a cseh határ közelében. Gyönyöru volt a táj, tényleg gyönyöru, viszont ott tartózkodásunk nagy részében majdnem végig esett az eso és nagyon hideg volt, mi pedig pont ekkor és itt laktunk erre a pár napra sátrakban, zuhanyzó és mellékhelység nélkül...(hmm, milyen fura, hogy ebben a bejegyzésben mennyiszer kerül szóba a mellékhelység...)
Végül pedig hadd tegyek emlitést a társaságról. Imádtam az embereket, olyan sokféle ember, olyan sokfélén furák és hogy értsétek mire gondolok, a lényeg az, hogy, amikor elkezdek mesélni magamról: - a Karib-tengeren fotóztam egy évig egy luxushajón, - a reakciók nem a megszokottak, vagyis: "huh, az nagyon jó lehetett" és aztán zavart hallgatás mivel az illetö érezhetöen nem tud mit kezdeni ezzel. Itt a reakciók egészen mások, meghallgatják, és utána elkezdik mesélni a saját sztorijukat, merthogy mindenkinek van egy.......olyan mint nekem...:-))))))))
Összegzésként azt mondhatnám, hazajöttem végülis majd három hét után szerencsésen, kb. 120 Ft-tal a zsebemben, ami még vonaljegyre sem volt elég, szóval kénytelen voltam  hazabliccelni magamat (egy nagyutazóval, egy kistáskával, egy polifoammal és egy hálózsákkal). De rengeteg-rengeteg elmékkel, új ismertséggel, és legalább hat kilóval kevesebbel, amit azóta szorgalmasan szedegetek vissza. :-)

December elseje van, kb. a karácsonyi idöszak kezdete nálam. És mit csinaltam ma? Barbadoson punnyadtam és iszogattam a tengerparton kb. 30 fokos melegben. Nem tudom, hogy zseniálisnak tartsam most magam emiatt vagy orültnek. Visszafele meg vizes fürdoruhában, homokkal a lábamon benéztem  néhány üzletbe. Karácsonyi dekoráció mindehol, karácsonyi giccsek kirakva mindenhol. En meg a hoségben, fürdöruhában flangálok közöttük...kulturális sokk.
Régen irtam, ugyhogy azt hiszem kimaradt néhany momentum, legutobb talán Jeruzsálemrol vagy Egyiptomról.
Azóta letudtam néhány egyéb helyet. Csak röviden összefoglalva: Azóta voltam Pisában, ahol marhára esett az eso, szoval van egy fényképem a ferde toronnyal és egy esernyovel a kezemben. Egyebkent a varos nagyon kellemes volt, és eddig itt ettem életem legfinomabb pizzáját, valami négysajtos szösz volt, de majd elaléltam tole.
Voltam Cannesban, Franciaorszagban, ahol tulajdonképpen nem csináltam semmit. Aztán még utána voltam Barcelonában, ahova nagyon-nagyon rég szerettem volna eljutni. Érdekes mert rögtön kiismertem magam a városban, felkerestem a Gaudi épületeket, hihetetlen volt eloben is ott látni oket. Normális városkép, egyszercsak hopp - egy gaudi ház. A Sagrada Familiát is láttam, ami a képeken baromi rondán néz ki, gondolkoztam is, hogy megnézzem-e, végül aztán elmentem, és kiderült, hogy éloben sokkal szebb, mi több - fantasztikus. Csak éppen átépitették, vagyis inkább felújitották - nem hiszem, hogy nagyon átépitenék Gaudit. Kellemes volt, be is vásároltam egy csomó dolgot, például egy növényt is a kabinomba, hogy szebben nézzen ki, de azóta már meghalt.
Aztán voltam Cartagenában, ami szintén még Spanyolország, ez csak azért érdekes, mert kb. egy héttel késöbb meg jártam a másik Cartagenában, ami viszont már Kolumbiában van. Ami azt jelenti, hogy közben ugye megcsináltuk az atlani oceán crossing cruise-t. Ja, de még elotte Tenerifén, a Kanári-szigeteken is voltunk. Az is kellemes hely, de semmi különös. Szóval aztán ugye elindultunk Spanyolországból, mint Kolumbusz Kristóf anno, hogy aztán megérkezzünk Amerikába. ami meg is történt hét nap után, amit csak a tengeren tültöttünk. Nah hát komolyan már hajózok egy ideje, de soha nem kellett tengeribetegség tablettát szednem, ezuttal igen. Ráadásul be is voltam szarva, hogy ha itt történik valami a hajóval, akkor nekünk végünk. Egyébként sosem féltem attól, hogy a hajó elsüllyed, vagy kigyullad, hát azért most megszállt egy kis para. Foleg miután hallottam, hogy ennek a hajónak (equinox) a testvérhajója (eclipse) a vihar szemébe került valahol a karib tengeren, és egyenlore rendben vannak, csak nem mehet a hajó se elöre, se hátra. Ijeszto, ugyanakkor fantasztikus - mondta Johnatan, akinek aztán marhára megköszöntem, hogy elmesélte mi a helyzet az eclipse-el.
Hát szóval aztán Amerikában elkezdtem újra a Karib-helyeket járni. Néhány ismeröset, és néhány újat is. Páldául mindjárt elsöként Cozumelen voltunk, amely helyet úgy ismerek, mint a tenyeremet, és nem is csalódtam benne, elemtünk a No Name Bárba, ami ugye a crewmemberek szórakozóhelye cozumelen, ez egy ilyen beach bar, van medence, tengerpart, bár, kaja, internet, minden, amit egy crewmember kivánhat. Ugye oda jártam nagyon sokszor elözö szerzödésben, a másik hajóval, és egy másik társasággal. Nah, hát nem is csalódtam, a hely ugyanolyan volt, plussz...komolyan életem egyik legszebb pillanata marad, és ezért fantasztikus ez az életforma, szóval egyszercsak látom, hogy ez a srác szalad felém, és majdnemhogy rámugrik. Rafa volt az, az a perui srác akivel nagyon közeli barátságban voltunk az elözö hajómon. A végefelé négyen voltunk nagyon együtt, egy dél-afrikai lánnyal, és két perui sráccal folyton együtt lógtunk. Mellékesen egyébként most meg egy dél-afrikai sráccal lógok elég sokat. Szóval nagyon úgy tunik - ha én és a nemzetiségek kapcsolatát tekintjük - hogy nagyon jól elvagyok a peruiakkal, és a dél-afrikaiakkal. Érdekes mi? De tényleg, pl. akárhányszor peruival találkozom, azok mindig gondomat viselik, pl. most az egyik assistant menedzser perui, és nagyon sokat segit, tanit, meg kaját ad. A dél-afrikaiak pedig lenyügözö nemzetség, nagyon nyitottak, mindenben a jót látják, értelmesek, és komolyan egymaguk akarják megoldani a világbékét, és mindig a tiszta utat választják, és öszinték. Ezt most nem egy példa alapján mondom.
Szóval aztán jártam még ugye Kolumbiában, ami szintén ismerös hely volt. Honduras viszont új volt. Fuha hát az a hely komolyan olyan, mint egy falu az esoerdo közepén, tényleg esoerdo volt, és persze esett. Nade ami érdekesebb volt, megyünk szépen az utcán, és egyszercsak néhány ilyen tipikus fekete, csontsovány, rongyos kiskölyök csatlakozik hozzánk, és elkezdenek beszélgetni néhányunkkal. Megyünk tovább, azok meg jönnek velünk, beülünk egy bárba, a kölykök továbbra is velünk. Én meg csak gondoltam, mi a szösz, mit akanak ezek tölünk. Az elöbb emlitett prui srác mondta, hogy talán, azt várják, hogy valamelyikünk majd örökbe fogadja egyiküket, merthogy nem kértek semmit, nem akartak eladni semmit, csak olyan aranyosan viselkedtek. valószinüleg helyi szegény gyerekek, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal, én meg a naiv fejemmel, azt gondoltam, talán, ohh szegény gyerekek, azért érdeklödnek tölünk, mert csak igy tudnak megtudni valamit a világról, illetve, hogy mi van a viskó falujukon kivül. A végén, amiko bementünk egy boltba vásárolni vettünk nekik kaját..de nem fogadtunk örökbe egyet sem. 

Nemrég megállapitottam, hogy túl sok volt a görög-római romokból egy hónapra összesuritve mostanában. Nem  vicc, a világ legnagyobb csodáiról beszélünk, amikrol történelemórán tanult az ember, ido kell, hogy az ember megeméssze a piramisokat, az Akropoliszt, Pompeit....Egy még viszont belefért, Jeruzsálem.

Huh, hát gyerekek, mondanom sem kell, ugye Jeruzsálem a keresztények szent földje, és ugye én is az volnék. Meghökkento látni, amit hittan órán ugye évekig hallgat az ember. Meghökkento tényleg ott lenni. Egyébként Jeruzsálem felülmúlta a várakozásaimat. Igazán szép, és tiszta hely. Én azt hittem egy nagy káosz, és nyomornegyed lesz az egész. De nem, szép, élvezheto város. Négy vallás találkozik itt, és mindnek van külön negyede a városban, ezek nincsenek ellenségeskedésben, nincsenek elválasztva, vagy elszeparálódva, de azért mindenhol látni lehet, hogy na most ez pl. már a zsidó negyed.
Bárcsak ne lettem volna baromi másnapos, még jobban tudtam volna élvezni. Sajnos eléggé beittunk elözo este, Hehe, John rosszabbul járt, részegen egy részeg, meleg srácra bizta, hogy vágja le a haját kb. hajnali 3-kor, és most borzalmasan néz ki.
Nade vissza Jeruzsálemhez. Néha hallanai lehetett kórusokat kántálni a hatalmas dómokból. Voltunk az imádságfalnál, el is mondtam néhény imát. Egyébként tudtátok, hogy elszeparálták noi, és férfi részre. voltunk az utolsó vacsora feltételezett helyén is. Illetve persze, hogy végigmentünk a kálvárián, a Via Dolorosán, mely ugye az az út, ahol Jézus Krisztus végigszenvedte magát a kereszttel. Meg is álltunk minden állomásnál. Érdekes volt, mert tele volt bazárokkal az egész. Pl. megálltunk egy bazársoron, és az idegenvezeto elkezdte mondani, hogy ez az a hely ahol Jézus másodszorra elesett a kereszttel. Aztán hozzátette, hogy persze akkor még nem volt beépitve igy. Szóval Jézus Krisztus szenvedés útja valósággá vált, pontosan tudom, hol törölte le Mária Mgdolna a homlokát, stb....fura

Szóval tettem egy újabb kimerito 13 órás kis kirándulást a piramisokhoz. A Niluson hajókázós túrát nem kaptam meg, de legalább nem is a múltkorit csináltam végig megint. A Kairói múzeum most kimaradt. (Nem is baj, elég azt egyszer látni). Viszont a Gizai piramisokhoz megint elmentünk, és a Szfinxhez is. És jól van belátom, hogy lenyügözo élmény volt. A Szfinx sokkal lenyügözöbb, ha az embernek nem hasogat a feje, nincs hányingere, és nem keresi orült módon a túristabuszt, ami hátrahagyta. (Mint az ugye történt velem legutóbb.) Ott álltam a Szfinxel nagyjából szembe, a piramisok a háttérben, és
lenyugözo volt, arra gondoltam, hát ide is eljutottam.
Az idegenvezeto bácsi mondott valamit, ami megragadt bennem, mikor arról beszélt, hogy a piramisok is lassan már "kopnak": A piramisok félnek az idotol, de az ido is fél a priamisoktól. Több ezer éve épitették oket az örökkévalóságnak, és lám, tényleg még mindig itt vannak. És mindezt egy embernek épitettek egy piramist, egy fáraónak, a feleségének épitettek egy másikat. :-)

Na ezután viszont Sakkarába mentünk, és megnéztünk néhény sirt, be is lehetett menni a siremlékekben. Hát ez teljesen olyan volt mint egy Indiana Jones filmben. Kacskaringós, homályos járatok, és a falakon pedig hieroglifák, és mindenféle más egyiptomi rajzok. Tök jó volt, mert egész falak voltak tele hieroglifával, mint a Csillagkapuban, komolyan.  

Ezután még elmentünk Zoser fáraó lépcsos piramisához is, melyrol úgy tartják, az volt a legelso piramis. Megint megállapitottam egyébként, hogy az egyiptomiak épitészete lenyugözo volt. Illetve, hogy mindenem telement homokkal.

Na, megint feltöltöttem egy rakat bejegyzést egyszerre, ami az elmúlt hónapban történt, jó kis eseménydús hónap volt. Komolyan egy hónap alatt lenyomni ennyi helyet. Voltam az Akropoliszon másnaposan, elhánytam magam a Szfinx lábánál, beleszerettem Korfuba, és Sziciliába, jártam Pompeiben, majdnem Izraelben ragadtam, és láttam a legfurcsább várost életemben, konkrétan Nápolyt. Egy rakat görög-romai rommal találkoztam, és néhány több ezer éves hullához is volt szerencsém, akik különbözőféleképpen tartósodtak el az évezredek során. Jah, javaslom, hogy menjetek vissza, és kezdjétek az elsőtől.

Valójában ezt az elég hangzatos cimet egy Ki vagy doki? epizódból loptam. De tény és való, hogy jártasm Pompeiben. Nápolyból buszoztunk el oda (huh, késobb majd irok Nápolyról is). Baromi aranyos ésaz  kedves kis hely, plusz ugye meg lehet nézni az ókori várost, mert ugye nagyon egyben maradt  , elég nagy területen terül el, és a házak kb. labirintusszeruen vannak. Nameg láttam a megkövesedett testeket is. Meghökkento milyen testhelyzetekben kövösültek meg, ilyen szenvedo, menekülo poziciókban. A Pompei városban vidáman végigmentünk, de amikor elérkeztünk a megkövesedett testekhez, senki nem szólt egy szót sem. Meghökkento. Még szerencse, hogy az arcvonásaik, és az arcuk úgy általában nem maradt meg, azután, hogy láttam a testhelyzeteket, nem igazán szerettem volna látni az arckifejezésüket. Nem úgy, mint pl. a múmiáknál, ahol tökéletesen meg vannak orizve az arcvonások, bár ok ugyebár békében nyugszanak, nem úgy, mint a pompei hullák. Huh, azt hiszem túl sok több ezer éves hullát láttam mostanában.

Oh, de apropó, jó hir, megint megyek a piramisokhoz, és ezúttal talán nem hányom el magam a Szfinx lábánál. A Kairói archeológiai múzeumot ezúttal szivesen kihagynám (mint mondtam elég volt a több ezer éves hullákból, nincs több múmia, és pompei megkövült ember) Ezúttal remélem azt a túrát kapom, melyben benne van egy hajókázás a Niluson is. Meglátom, talán tudok valamit tenni az ügy érdekében. Ja, mindezekre egyébként tök in gyen megyek el, csak kell késziteni egy-két fotót.

Ez a bejegyzés annak a története, hogyan faltam be egy olasz pizzát (egy nagy kerek egészet) körülbelül hat perc alatt. De nem azért, mert olyan finom volt a pizza (habár nem volt rossz), hanem mert vissza kellett rohannom a hajóra. Szicilia egyébként remek hely. Nagyon hasonlit Magyarországra az atmoszférája (kivéve, hogy van tenger is). Kb. olyan mint Szentendre. Na most korábban irtam Korfuval kapcsolatban egyszer szivesen élnék ott úgy fél évig. Hát itt is, tipikusan az a hely, nem olyan lenyugözoen döbbenetes, mint Korfu, sokkal inkább természetes, mégis szép hely. És nagyon nyugalmas, relaxáló is, foleg a hegyek miatt talán. Korfu sokkal nyüzsgobb, mint Szicilia. 
És ugy tunik elég sok nemzetiség is van itt, mert amikor a pizzás helyen elovettük az pénzünket, és elokerült némi izraeli valuta is (merthogy izraelben ugye váltanunk kell), akkor sa pincér elkezdett rikoltozni, hogy jéééé, nekünk izraeli pénzünk van, merthogy o izraelbol származik. Azután pedig megpróbálta kitalálni mindenkinek a nemzetiségét. Vicces, mert ezt a játékot, sok helyen szeretik eljátszani a pincérek ahol eszünk, küklönbözo orszégokban. Talán azért, mert elég sokszinu társaság vagyunk egyébként. Van pl. egy angol srác (speciális studió fotós), o róla mindenki megmondja rögtön, hogy angol, de le is süt róla, hogy angol. Engem többnyire olasznak hisznek, néha spanyolnak. (legalább európainak) Johnathanról pl. a dél-afrikai srácról sosem találják el, hogy dél-efrikai, annyira európainak néz ki. A filippinókról mindenki megmondja, és is felismerek már egy filippinót 20 méterrol is. Ok nagyon jellegzetesek.
Ja, szóval egyébiránt a történet nagy tanulsága, egy olasz pizzát fizikailag meg lehet enni 5 perc alatt.

És hogy mit ne mondjak ez kölcsönös. Komolyan a múmiák megátkoztak vagy mi a szösz. Ma tettem egy jó kis kimeritő, 12 órás, elátkozott túrát Kairóba. Ja láttam egy két múmiát is a Kairói múzeumban, ami bazi zsúfolt volt, és tele volt szarkofágokkal meg miegymás egyiptomi dolgokkal. Najo, valójában elég lenyugözo volt. Pl. a múmiáknák bazi félelmetesek voltak. Teljesen meg voltak orizve X-dik Ramszesz arcvonásai, kifejezései, kéz- és lábkörmei. És még azt is leirták, hogy hogyan is tartósitották az egyiptomiak az adott testet, amit lehet nem volt mindig okos dolog elolvasni, mert az embernek néha felfordult a gyomra. A szarkofágok szépek voltak, szépen festve, megrajzolva, meg az egyéb szobrok is. A leglenyügözobb mégis a múmiák voltak, és a legfélelmetesebbek, tényleg úgy tuntek, hogy mindjárt felkelnek, és elkezdenek folytogatni (vagy csak túl sok filmet néztem), de tény, hogy nagyon valóságosak voltak. Ezért is gondoltam, hogy megátkoztak, mert a bajok ezután kezdodtek. Nade ne szaladjuk elore.
Az ember ugye látja a piramisokat a tévében, meg egyéb helyen, nade amikor megpillantja az ember éloben a távolról az fantasztikus élmény. Az elso megpillantás, amikor kiemelkedik a pirsamis a házak, fák, és sivatag közül. Ez az, ami megkülönbözteti Kairót más egyéb szegény, és nyomornegyedekkel, romos épületekkel teli városoktól. Amikor megátod a piramist magasodni a város felett, az egészen más képet kap. Szóval Giza nincs túl messze Kairótól.
A következö állomás a Gizai pirmisok voltak. Namost a piramisokat távolról látni lenyugözo, viszont, ahogy közeledsz hozzájuk egyre inkább, csak az jut eszedbe: "Mivan?" majd: "Micsoda? Ez volna az?" Hogy is mondjam: ahogy közeledsz hozzá valahgy egyre inkább zsugorodik, holott nonie kellene ugyebár. Azért nem mondom, hogy rossz volt, de az ember talán valami nagyobbra számit.
Na, és most jön a dolog átok része, a túrabusz, ami vitt egyik helyrol a másikra, majd vissza is kellett volna vinnie a hajóra, úgy gondolta, nem érdemes engem megvárni (miértis, aludhatok én a piramisokban), szóval elment nélkülem, és otthagyott Gizában. Hát én meg kerestem a buszt. Közben meg ott ilyen mindenféle arab tevés emberek idegesitik az embert, hogy szálljak fel a tevéjükre (természetesen némi adomány ellenében, de baromi ragadósak, nem lehet lerázni oket).
Szóval a busz elment nélkülem, én meg baromi ideges lettem, hogy akkor most mi lesz, és akkor még a fejem is elkezdett fájni. Egy ido után aztán felszálltam egy másik buszra, mely elvileg ugyanarra a helyre ment, ahova az enyém, a hatlmas, és csodálatos SzfinXhez. (Egyébként nem is olyan hatalmas.) Na megérkezem ide is. A látvány még lenyugözobb, a Szfinx a három gizai piramissal a háttérben, lenyugözo. Nem véletlenül a világ 7 csodájának egyike. Nade ugye az ember nem igazán tudja felhotlenül élvezni a világ 7 legnagyobb csodájának egyikét, ha közben nem tudja, hogy akkor most az igen veszélyes helynek tuno Kairóban fog ragadni éjszakára. Szerencsére találtam egy harmadik buszt, amely a hajóhoz ment vissza. Szóval csak felszálltam arra. Nade akkor már nagyon erosre fordult a rosszullétem. Nagyon fájt a fejem és hányingerem volt. Azt tudni kell, hogy Kairó és Alexandria (ahol a hajó kikötött) 3 órányi buszozásra van egymásról, szóval még legalább 3 óra mig hazaérek. Addig kellene még kibirni. Nade nem....szerencsétlenségemre az a busz amire felszálltam, még megállt valami papiruszmúzeumnál is, én meg átkoztam a sorsot, hogy mindjárt elhányom magam, francot érdekel a papirusz, foleg, hogy egyébként 100 dollár darabja.
Hát persze valamikor az út felé feladtam, és elhánytam magam a buszon. Szerencsére volt ott egy ismeros lány a hajóról, Chloe, Ausztráliából.

Szóval igy jártam Egyiptommal. Lenyugözo, de az átok utolér!!!

Egyébként nem csak én jártam igy, Johnathatn talán még rosszabbul, o ugyan nem betegedett meg, de a busza ot is hátrahagyta, ráadásul Memphisben, ahol nem nagyon volt másik busz, amivel elmehetett volna, szóval elment a helyi rendorségre, ahol egy órát ült, nem tudván, mi lesz. Aztán végül a rendorök elvitték a következo állomásra, ahol elkapott o is egy hajó felé meno buszt, és azzal jött vissza.

És az utolsóra is, mert nem megyünk vissza többet. Mellesleg ugyanaz történt, mint korábban Mexikóval. Nem vártam semmi speciálisat az országtól, aztán a kedvencem lett. Törökország - vagy legalábbis a város, ahol én voltam egy aranyos nyüzsgo hely. Mindenféle török dolgot lehet venni, foként kézmuves dolgokat, pl. csodalámpást is, sajna dszinn nélkül (azért vettem egyet), viszont adtak helyette szerencsét hozó szem kituzot. Nem tudom miért de azt gondolják ez a szem hoz szerencsét, ott van minden ékszeren, papirzsacskón, még az utcakövezetben is. Ja meg persze török ékszerek!!! Vettem 4 fülbevalót, két nyakláncot, egy parfümösüveget, egy ékszeresdobozt, meg egy nagyobb hangulatlámpát. A végén persze teljesen ki voltam akadva magamra, hogyan vásárolhattam össze ennyi minden kacatot. Azt meg foképp nem tudom, hogyan fogom hazavinni mindezt, dehát ez egyenlore a jövo problémája. Na és ne feljetsük el a szultánkenyeret, mely a tipikus török édesség. Bulgáriában láttam és ettem, dehát az semmi ahhoz képest, ami itt volt, mennyiségben és választékban is. Törökország a szultánkenyér mennyország. Jóval puhább és omlósabb, mint Bulgáriában, majd elaléltam, mikor megkóstoltam. Mindenféle, kilóra mérve, ugyhogy jól bevásároltam abból is. Szóval jól bevásároltam mindenféle egzotikus dolgot, amik nagyon jól fognak mutatni a jövőbeni lakásomban, csak addig még el kell jutniuk.

Egyébként azért nem csak a shopping miatt szerettem meg a helyet, hanem mert az emberek is baromi barátságosak és közvetlenek voltak, pl. az eladók adtak szerencsehozó kituzot, a kávézóban pedig ahova beültünk a pincér vagy tulajdonos (a fene tudja melyik volt) egyszercsak leült hozzánk beszélgetni, de olyan természetesen, mintha csak közénk tartozna.
Szóval Törökországban kellemesen csalódtam.Ja és persze olyan aranyos kis utcák meg épületek voltak ott, komolyan fényképezni való minden szeglet.

Alig engedtek vissza a hajóra!!! De komolyan baromira ki voltam akadva, hogy ott állok a biztonsági ellenörzo pontnál már fél órája, és az izraeli hatóságok nem engednek vissza a hajóra. Hogy miért? Mert nem tudtam bekapcsolni a laptopomat! Merthogy elkövettem azt a késobb hibának minösülo dolgot, hogy kimentem a laptopommal internetezni, az aksi lemerült, bedugni az áramba pedig nem tudtam, mert az átalakitót a hajón felejtettem. Habár Izraelben európai konektorok vannak, viszont nekem amerikai laptopom van (visszapofon az élettol). Szóval, mikor vissza akartam menni a hajóra az izrali biztonságiak ragaszkodnak hozzá, hogy bekapcsold a laptopot (fogalmam sincs miért, az izraeli biztonsági szolgálatos hölgy azt mondta, nem mondhatja meg miért. Vagy baromira nem tudta o sem, mit keresnek egy bekapcsolt laptopon. Egyébként még a windows fiókodba is be kell lépned - talán azt tesztelik nem kalóz páldány-e :-) Szóval mivel nem tudtam bekapcsolni, igy az egyértelmu megoldás helyett (miszerint ott hagyom a laptopomat) próbáltam megérdeklodni az izreli szekuritis hölgytol milyen egyéb választási lehetoségeim vannak. Az kiabált valamit izraeliül egy másik szekuritis hölgynek, de nekem nem mondott semmit. Szerencsére a srácok, Johnathan és George bejutottak, igy George elment a hajóra (ami még mindig fél kilóméterre volt, és három másik ellenörzo ponton kellett keresztülmennie, hogy elhozza az átalakitót. Nade aztán 20 perc után megjelent egy férfi, hogy akkor adjam oda a laptopot neki. Gondoltam, jól van, ellenkezni nem nagyon akartam, mert ezeknek az izraeli biztonságiaknak akkora fegyver lógott a vállukon mint a ház, komolyan legalább egy méteres gépfegyverrel jártak (lehet csak elijesztésképp), és biztos voltam benne, hogy nagyon jól krav-magáznak is. Szerencsére az ember 10 perc múlva visszahozta a laptopot, én meg csak reménykedtem, hogy a merevlemez rendben van. Szóval átengedtek - az elso ellenörzo ponton.

A másodiknál a változatosság kedvéért Johnathan laptopjával volt a gond. Szóval ott állunk, a biztonságis szarakodik a laptoppal és látjuk, hogy a távolban George visszafelé tart az elso ellenorzo ponthoz, amihez vezeto úton nem esik útba a második, ahol éppen voltunk, szóval Johnatan megérdezte a biztonságis embert, elszaladhatna-e hozzá szólni, hogy már itt vagyunk. Természetesen nem (miért is?), akkor aztán megkérdezte, hogy legalább fütyülhet-e. Persze, hogy nem - mert a fütyülés olyan veszélyes. Hát akkor aztán elkezdtünk ugrálni és integetni, szerencsére észrevett bennünket, és odajött az átalakitóval, de akkor már nem kellett, mert legalább annyi volt bennük, hogy az elso ellenörzo ponttól értesitették a másodikat, mi a helyzet a laptopommal. A biztonságis aztán úgy véli Johnatahan laptopja ártalmatlan, szóval bejutunk, persze elotte azért átviszgálja az én hátizsákomat is, alaposan átkotorász mindent, de szerencsére a laptoppal már nem szarakodik.

Ezután már nem volt gond. De tanulság az van: ne vigyél laptopot Izraelbe!!!

Van itt egy dél-afrikai srác, Johnathan. Az a jó benne, hogy olyan mint én, mindenért lelkesedik, amiért én is, mindent látni akar, és átélni amit lehet, akár dacára a kedvezőtlen külső körülményeknek is. Pl. elmenni az Akropoliszra hidegben, egy bulis éjszaka, és korai munka ellenére, mikor az ember inkább aludna. Szóval ezt elhatároztuk, és nagyon nem bántuk meg. Az Akropolisz lenyugözö volt, habár kicsit hideg, Phantenon, Anfitheatrum... Egyszer átléptem egy biztonsági kötélen, és rá merészeltem tenni a lábam az egyik márványlépcsore, hát rögtön hallom: outside, outside....egy biztonsági or valahogy abban a uillanatban ott termett, hahaha..

Ellenben Korfu meleg volt, nagyon aranyos és gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű sziget. Ha tehetitek egyszer mindenképp menjetek el Korfura. A tengerpart gyönyöru, a tenger is, mindez megsózva, megborsozva antik romokkal, épületekkel, gyönyöru környezet. Egyszer szivesen élnék itt kb. fél évig. Ki is néztem egy tengerparti házat, ami megfelelne...:-)

Fura két hónap rápihenéssel visszaolvasni az elozo fél év bejegyzéseit. Egy 5 évre elég élményadagot éltem át legalább. Nem is hiszem el, hogy csak fél év volt....és azt sem, hogy csak fél éve volt.

Amikor a hajóról való távozásom elott néhány nappal a cég egyik emberével beszélgettem, és kérdezte, hova szeretnék menni legközelebb, hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Végül Ausztráliát böktem ki (kenguruk, sydney operaház...miért ne?). Azt mondta, Ausztráliában csak egy hajó járkál, és az is egy kisebb méretu. Erre mondtam, hogy "kis" hajóra nem akarok menni, ezúttal nagy hajóra akarok menni. Úgyhogy azt mondtam legyen akkor Alaszka (azt mondják nagyon szép, habár egy kicsit uncsi, de ezúttal hegyek közé vágytam inkább a tengerpart-homok-pálmafa hármas helyett). Nade erre azt felelte, hogy két hónap múlva, szeptember végén, amikor visszajövök, Alaszka már nem szezon, már nem jár arra egyetlen hajó sem (max. a kicsi helyihalászbárkák). Hát jól van gondoltam, és eszembe jutott a Távol-Kelet. Igen, van olyan hajó, mely Japánba is megy, de Távol-Keletre nem akartam menni két dolog miatt: 1. Japánba máshogy akarok eljutni, mint a hajón, Japánból nekem több kell, illetve 2. A Távol-Keleten járkáló hajókon sajnos annyira nem jó a fizetés. Szóval a Távol-Keletrol inkább bölcsen halgattam. Gondolkodtam viszont, hogy akkor mi legyen, menjek vissza megint a Karib-tengerre? Dehát ott már voltam! Valószinuleg túl hosszú lehetett a csönd, mert akkor felvetette: Mit szólnál Európához? Az elobbiek tekintetében Európa egész jó ötletnek tunt. Foleg a mediterrán térség.
Szóval igy alakult, hogy feltettek a világ egyik legexkluzivabb, legnagyobb hajójára (habár azt hiszem az Oasis azért nagyobb, de nem szebb). És jövo szerdán indulok Rómába, aztán Sziciliába, Görögországba, Törökországba, Izraelbe, Egyiptomba (ami már Afrika egyébként). Végre látom majd Barcelonát (habár "csak" egyszer), és azt hiszem Franciaországot is.
 
Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy Európa sem szezon már olyan sokáig, és kb. másfél hónap után ez a hajó átmegy az Atlanti-óceánon Amerikába, én pedig vele, úgyhogy majd utána megint a Karib-tengeren fogok utazgatni. Viszont azt, hogy a világ melyik részébe menjek legközelebb tényleg az elobb leirtak szerint sakkoztuk ki.

Most pedig hadd tegyek némi emlitést azokról a helyekrol, ahol járkálunk mostanság.
Eloször is a floridai Key West, az USA legdélibb pontja. Nemrég volt elég sok szabadidom itt, szóval béreltem egy biciklit, és nekiindzultam felfedezni Florida legdélibb szegletét. Hát nektek sem kell nagy fantázia elképzelni ezta  helyet, pontosan úgy néz ki, mint Florida az amerikai filmekben, talán csak kicsit "aranyosabb" (szines faházak találhatóak errefelé, és a helynek amerikai kisváros jellege van. Ha nekiindulsz biciklivel át tudsz menni a közelben levo szigetekre, mert ezek itt florida csücvskében mind összeköttetésben állnak, csak mindig az óceán mellett kell haladni. Key Westnek egyébként lassú, kellemesen álmositó jellege van, szinte észre sem veszed az ido elorehaladtát. ahogy egy könyvben olvastam, el lehet tölteni egy életet itt, anélkül, hogy észrevennéd.

Aztán a Kajmán-szigetek: hát gyerekek, szégyenlem bevallani, de már vagy ötször-hatszor voltam a Kajmán szigeteken, és amit eddig láttam belole az a Hard Rock Café (na meg az oda vezeto pár méter). Egyszeruen szeretjük azt a helyet, ezért oda járunk mindig. A kaja jó, ilyen finom nachos-t még Mexikóban sem ettem (habár kicsit drága, de van free wifi). a Kajmán-szigeteknek egyébként föleg brit beütése van, valszeg azért, mert britek gyarmatositották (vagy mit tudom én). Ahogy eddig láttam Grand Cayman foleg a soppingolóknak épült, plázák és ékszerüzletek mindenhol (persze azért akad csodás tengerpart és "néhány" pálmafa is).
 
Ezen kivül itt van ugye Cozumel, Mexikó, amirol már elég sokat irtam. ez a hely a kedvencünk. a legtöbb dolgot, amit csinálunk (szabadidos programot), azt itt csináljuk. Van egy hely itt is ahova rendszeresen ellátogatunk, ez pedig a No Name Bar. Ebben a helyben az a különleges, hogy csak kifejezetten crewmembereknek épült (azaz hajón dolgozóknak). néhány méterre van csak a kikötotol, és már ismernek ott minket, foleg George-ot, a perui barátomat kedvelik nagyon. Lehet csak azért, mert néha elég sok pénzt hagy náluk, de az is lehet, hogy a bárban dolgozó hölgyikék kedvelik a vicceit, amiket én sosem értek, mert mindig spanyolul beszélnek.

Legutóbb conzumelen elmentünk páran úszni a cuki delfinekkel. Nagyon cukik voltak. A delfinek böre egyébként, ha megérinted, olyan, mint a gumi. volt egy pici cuki delfin is. És ténylegesen úsztunk is, vagyis a delfin úszott, én meg belekataszkodtam, és vontattam magam. Meg lehetett ölelgetni, meg puszilgatni is a delfint, vagyis a delfin puszil meg téged, ami egyébként elég undoritó (akármilyen cuki is a delfin), de jól néz ki a fotókon, le is fotóztak minket a delfinekkel, amit asztán el is adtak nekünk marha drágán.

Tegnap egy kikötoben voltunk az Oasissal, és hát páran fel is mentünk rá. Hát a világ legnagyobb hajója nem okozott csalódást, lenyügözo volt, hatalmas. Körbejártuk a hajót, láttuk a jégpályát, a viziszinházat, a viziparkot a tetején, a plázát a közepén, takaros kis utcákkal, és persze a Central Parkot, a vidámparkot körhintákkal, a minigolfpályát. Ezen hajón minden volt, amit csak el lehet képzelni. Persze ugye az éttermek sokaságát már nem is kell emlitenem. A kabinok között volt a belsö parkra nézö, és persze volt az oceánra nézö is, mindegyik erkélyes.

Mint fotósokhoz illik, körbefotóztuk egymást a hajón, szóval van egy pár kép is, a picasán. Ime a világ legnagyobb luxushajója, jártam ott is!

Emberek, jártam a paradicsomban!!! A paradicsom pedig a Bahamák egyik kicsi szigete, úgy hivják, Coco Cay. A sziget egyetlen hatalmas tengerpart, a közepén némi dzsungelszerü növényzettel. Könnyedén találhatsz elhagyatott tengerpart szakaszt, vagy öblöt, mely gyönyörü, mint a filmekben, a viz átlátszo. Lenyügözo volt, komolyan - bocs a kifejezésért, de a homokkal szeretkeztem. El tudnék tölteni egy kellemes kis hetet ezen a szigeten, teljesen egyedül (ez esetben olyan lenne mintha egy paradicsomi lakatlan szigeten lennék). Szivesen megvásárolnám ezt a szigetet, de nem hiszem, hogy eladnák nekem.

A környezet olyan gyönyörü, hogy a fotókat, amiket itt készitünk, a vendégek mindig megvásárolják. A mi melónk pedig csak járkálni a szigeten, és a tengerparton egy fényképezövel, és fotózni a vendégeket. Ugyanis ez a sziget direkte csak hajóknak van, senki más nincs a szigeten. Naponta egy luxushajó kiköt itt a vendégeivel.
Egyébként két hajó utasai nem is férnének el a szigeten.

Megint feltöltöttem egy jópár bejegyzést egyszerre, szóval olvassatok vissza, ha minden jól megy új képek is vannak a Picasán. Most egy kicsit változott a hajó menetrendje, már nem csak Mexikóban járkál, hanem pl. érinti Key Westet, Florida legdélibb csücskét )jó kis hely egyébként, tipikus amerikai, de hangulatos, itt is élnék egy darabig. Meg voltunk a Kajmán-szigeteken is, jelenleg is épp itt vagyok. Megyünk makjd a Bahamákra )azt hiszem jövő héten. Bár a kedvencem még mindig Conzumel, Mexikó. Imádom azt a kis szigetecskét, holnap megint ott leszünk, és páran elmegyünk úszni a cuki delfinekkel egy delfináriumba (vagy hova).  Múltkor meg pl. jetskizni voltunk. Nahát mondani sem kell, hogy a jetskibe is beleszerettem, imadtam, iszonyat sebességgel szelni a habokat. Eleinte alig mertem kanyarodni, mert attól féltem úgy zupálok bele a vizbe, mint egy száguldó motorról, de aztán rájöttem, hogy nem olyan könnyü azárt leesni. Ennek ellenére egyszer elhagytam a mögöttem ülő srácot egyszer egy kanyarban, aki azóta emlegeti az esetet, és elmondja mindenkinek, akinek teheti......

Nemrég volt egy transition cruise, ami azt jelenti, hogy a hajó Tampából Fort Lauderdale-be ment, vendégek nélkül!!! Két nap volt, és az egész hajó csak a mienk volt, nagyon kiélveztük, mert szabadon járkálhattunk a hajón, bemehettünk a vendégeknek fentartott bárokba, meg szalonokba, én játszottam a hajó közepében levő zongorán. Persze vendégek nélkül is kellett azért dolgozni, szépen kitakaritottunk mindent.

Nemrég Fort Lauderdale-ben ugyanabban a kikötőben voltunk az Entchantmenttel, oda is mentem, de sajnos nem mehettem be, mert az Entchantment csak megállt ott a szárazdokk előtt. Az Entchantment crew pedig nem jöhetett ki, mert csak technikai okok miatt voltak ott. Majdnem elsirtam magam.....

Mióta eljöttem otthonról többet tapasztaltam mint eddig egész életemben, és tudom, mostmár nemigen kellene meglepődnöm semmin sem. Mégis hihetelen, mennyi csodája van az életnek, és mindig megdöbbenek, hogy ez is, az is létezik, olyan dolgok, amelyekről azt gondolja az ember, hogy csak a mesében létezik (vagy a filmekben) hirtelen valóság lesz az én életemben. Hát most a következő dolog ejtett ámulatba: Bejárni Conzumel paradicsomi szigetét egy orosz sráccal egy motoron. Suhanni a széllel a csodás tengerpart mellett levő uton. Megprobálom leirni ay élményt, de attól félek ez lehetetlen. Suhanni a csodás hihetetlen kék tenger mellett, fehér homokos, pálmafás tengerpart mellett, mely gyönyörü, nem elhanyagolt, nem szemetes, nincs kiépitve, és telezsúfolva emberekkel. Olyan érzés volt, mely tényleg leirhatatalan szavakkal. Nem csak a szelet éreztem akkor az arcomon, hanem az életet magát.

Conzumel egyébként is a kedvencem lett. Nagyon aranyos kis szigetecske, habár határozottan a turistáknak épült, mégsem az a hatalmas turistaparadicsom, hatalmas szállodákkal. Inkább egy nyugodt békés, mégis szines (szó szerint) hely. Szivesen élenék itt egy darabig.

Tanulság: Az, hogy több mint 2 hónapja egy hajón élsz, és eddig elkerült a tengeribetegség, még nem jelenti azt, hogy neked nincs gondod vele. Egyik este a hajó iszonyatosan mozgott, egyik oldaláról a másikra, ilyenkor nem lehet sajnos egyenesen járni (vicces mert ilyenkor mindenki úgy jár, mintha részeg lenne :-). Még ültömben is ide-oda csúszkáltam a padlón. Szóval ekkor tört rám némi tengeribetegség, attól féltem kihányok mindent (de aztán végül szerencsére nem)

A minap realizáltam, hogy itt az új hajón ugyan a munka könnyebb , viszont néha többet kell dolgozni. Fõleg azért, mert nagyon sok a seaday, ami azt jelenti, hogy egy teljes napot csak a tengeren tölt a hajó, ilyenkor a galéria egyész nap nyitva van. És a munkaidõ eloszik a nap folyamán, és csak kis szünetek vannak egy-két óra, míg ha kikötünk valahol, akkor általában dolgozunk reggel, és este, közte pedig van egy nagyobb szünet. Tegnap pl. már nagyon le voltam fáradva, és megprobáltam aludni nap közbe, de csak mindig egy órám volt, rögtön elaludtam mindig, csak éppen szar volt egy óra után felkelni mindig, és dolgozni menni.

Az összes pénzemet mexikói kajára költöm!!! Borzalom. De nem csak azért, mert imádom, hanem mert a kaja a hajón boralmas! Még az elõzõ hajón is jobb volt, pedig azért ott sem volt valami jó.

Nemrég a hajó, amin most vagyok (Grandeur) egy kikötõben volt az Independence of the Seas nevû hajóval, amirõl azt kell tudni, hogy az Oasis (a világ legnagyobb hajója) elõtt ez volt a legnagyobb. Szerencsére bemehettünk a hajóra körülnézni kicsit. Hát mosndhatni lenygözõ volt. A hajó tetején egy komplett vizipark van, a belsejében pedig egy egész utca, kávézókkal, éjszaki klubokkal, éttermekkel, fodrászattal. És a legjobb része a dolognak, hogy vendégeknek adhattuk ki magunkat, ugyanis a Royal Caribbean hajókon dolgozóknak engedélyezett felmenni másik Royal hajóra, mint látogató, azaz ugynazok az elõjogok illetik meg mint a vendégeket. Ergo jól bekajáltunk finomabbnál-finomabb ételeket (ingyért), fürödhettünk is volna az aquparkban, de nem készültünk rá, jó körüljártuk a hajót, bementünk minden klubba.
Jah, egyébként nemsokára egy kikötõben leszünk majd az Oasisal is!!! :-)))))))
Meg találkoztam az Independencen néhány ismerõssel is (fotósokkal), azokkal, akikkel együtt voltunk Miamiban. Találkoztam pl. újra Adammel, az angol sráccal. És találkoztam egy fotós  sráccal, aki az Independencen dolgozik, de nemsokára a cég áthelyezi az Entchantmentre. Hát mondani sem kell, mennyire oda voltam. Szívesen lettem volna a helyében. Hiányzik az Entchantment, és az emberek is arról a hajóról. Habár õszintén szólva a munka itt az új hajón sokkal egyszerûbb, az Entchantmenten sokkal nehezebb volt. De a feeling is valahogy jobb volt az elõzõ hajón, és az emberek is barátságosabbak voltak ott. Szóval a szívem visszahúz az Entchantmentre, de az eszem tudja, hogy nem akar visszamenni, mert sokkal nehezebb volt ott nekem.

Hölgyeim és Uraim, megérkeztem Mexikóba!!! Semmi különöset nem vártam ettől az országtól. És csalódtam kellemesen!! Mióta itt vagyok ezen a hajón (mely ugye Florida és Mexikó között furikázik) többször ettem mexikói kaját, mint egész életemben előtte. Mondhatni rászoktam, nagyon fincsi, el sem hiszem, hogy eddigi életemben nem nagyon érdeklődtem a mexikói kaja iránt: burrito, tortilla, nachos, gucamole...
Ezen kívül itt már a nap közepén elkezdenek az emberek alkoholizálni. Nem hülyéskedek, teqila délben az ebéd után. Sör minden mennyiségben, már délután egykor ittas állapot. De semmi vész, 2-3 óra alvás a maradék szabadidőben, és estére megint szinjózanon tudok megjelenni a munkában. A munka végeztével unalmas is lenne rögtön aludni menni, jobbat tudnak itt az emberek: részegedjünk le megint!! Komolyan, még soha nem részegedtem le egy nap kétszer, főleg úgy nem hogy közben dolgoztam is!! Komolyan őrület mi folyik itt. Szinte minden este munka után az egyik srác kabinjában összegyűlünk néhány üveg sör, whisky és egy gitár körül, amin a legtöbbjük tud játszani, én is tanulom....:-)
De nem csak a kulináris élevezetek azok, ami meglepett Mexikóban, hhanem a hangulat. tudodm ezen sem kellene meglepődnöm, de a hangulatot tényleg csak egy szóval tudnám jellemezni: mexikói. Múltkor pl. pár ember valami flamencó-szerű táncot táncolt egy tér közepén.
Érdekes és vidám, ami itt van, viszont valahogy mégis különbözik attól a forró latin amerikai temperamentumtól, amit Kolumbiában és a Dél-Karib szigeteken tapasztaltam.

Van néhány érdekes ember is az itteni fotó team-ben. Pl. van egy kínai srác, akinek Yang Yi a neve, de én mindig Yi Yangnak hívom, mert így dallamosabb (és nem mellesleg idegesíti is, ami vicces). Otthon Kínában elég gazdag a családja, nem is a pénzért van itt, hanem tapasztalatért, világlátásért, élményekért, hogy kipróbálja ezt is. Még egy hónap van hátra a szerződéséből, de nem fog visszajönni, mert szeptemberben a Northwestern egyetemre megy Chichagoba újságírást tanulni.
Ezenkívül marha érdekes, de megint egy perui sráccal kerültem jobb barátságba, aki sokat segít. Múltkor pl. elvitt egy boltba, mert akartam vásárolni néhány dolgot, és majdnem halálra röhögte magát, amikor a megmaradt kolumbiai pezómmal akartam fizetni. Mert ugye itt azt nem fogadják el, csak a mexikói pezót. Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy én, aki idecsöppentem Európából ebbe a Latin-Amerikai térségbe, hogyan is feltételezhetném, hogy ha Mexikóban és Kolumbiában ugyanúgy hívják a fizatőeszközt (pezo) attól még az nem ugyanaz a valuta!!

Képzeljetek el egy repteret, ami elõször is nyitott, pálmafákkal van övezve, és a tengerre néz. Másodszor akkora sincs mint egy fél kosárlabda-pálya, harmadszor nyugodt és csendes, csak a széj fújdogál néha. Negyedszer pedig egy csodálatos park közepén van. Hát ilyen a Curacao-i reptér. Épp itt ülök egy csodás zöld környezetben, a gépemre várok, a szél csendesen fujdogál, egy padon fekszem, nagyon relaxáló környezet. Egy reptér!!!
Mindezt egy két óra alvás után, mivel tegnap búcsúbuli volt, és iszogatás, és reggel jóval késõbb sikerült kelnem mint szerettem volna, és sajnos még nem igazán voltak összepakolva a cuccaim. Tehát a fürdés, hajmosás, reggeli felejtõs. Pakolni, de mint az õrült!! A baj csak az volt, hogy jóval több cuccom volt most, mint amikor eljöttem Miamiból, szóval a következõ probléma ott kezdõdött, hogyan férjek be a bõröndjeimbe. Ennek érdekében kénytelen voltam eldobni, illetve hátrahagyni bizonyos dolgokat, pl. fél tusfürdõt, naptejet, amiket majd vehetek meg szépen újra.
Most pedig irány megint Miami, azaz MIA (Miami International Airport), amivel kapcsolatban eddig csak rossz tapasztalataim voltak.

Kíváncsi voltam ezúttal, mivel rukkol elõ. Hát nem is csalódtam. Kb. 5 órás csatlakozási idõm lesz a Tampába tartó gépre, gondoltam ennyi azért csak elég lesz, még szépen ehetek is valamit. Hát keservesen csalódnom kellett. Megint meggyûlt ugyanis a bajom az amerikai átokkal, melyet úgy hívnak: immigration. Majdnem lekéstem a csatlakozást Tampába, mert benttartottak az immigration irodában (és marhára leszarják, ha az ember közben lekési a csatlakozását). Végül aztán futnom kellett, de ugye a Miami reptér irgalmatlan nagy, és önálló életet él. végül aztán elértem a csatlakozásomat (épphogycsak), viszont a csomagjaim már nem!! Mert az American Airlines talán pont azon okból kifolyólag, hogy az ember ne maradjon a csomagjai nélkül, nem csinálja azt  a jól bevált módszert, hogy ha az embernek csatlakozó járata van, akkor autómatikusan továbbküldi a csomagokat, hanem nekem kell összeszedni õket, és újra leadni. Namost az én esetemben éppen az ellenkezõ hatást sikerült elérni: a csomagjaim nem érték el a gépet,  Miamiban maradtak. Realizáltam mindezt Tampában kb. hajnali egykor, mikor a gépem megérkezett. Szerencsére következõ napon megérkeztek, és kiszállították a hotelembe õket.

Ma kint voltam Cartagenában. Ez volt az utolsó lehetőségem, és még soha nem mentem be a városba, mert mesze van a kikötőtől, taxit kell fogni. Egyedül mentem, mert egy bizonyos perui srác, akivel mentem volna eredetileg, inkább az alvást preferálta. Hát emberek, Cartagena (Kolumbia) lenyűgöző volt, el sem hiszem, hogy majdnem kimaradt az életemből ez a város. A tengerpart gyönyörű volt, nem olyan strandszerű, úgy nézett ki mint egy műemlék, lehetett egy fal tetején sétálni a part mellett, és nézni a hatalmas hullámokat. Egyébként nagyon aranyos város, habár a szokásos dél-amerikai állapotok uralkodnak, attól még nagyon hangulatos. Igen ez a legjobb szó rá: hangulatos. Nem vittem fényképezőt, mert féltettem, hogy ellopják (mégiscsak Kolumbia), de annyira megbántam, azokat az utcákat, erkélyeket, azt a tengarpartot látni kell, nem csilli- villli mint Aruba, vagy Curacao, egyszerűen csak természetes, és lehet érezni a történelmet, a kultúrát.
Jah, és a Kolumbiaiak őrültek, tudjátok mit láttam? Lilára festett kiscsibét, meg kékre, pirosra, és a szivárvány minden színére. Az utcán árulták őket egy dobozban. Hihetetlen mit képesek megvenni ezek az emberek.
A "baj" csak az volt Cartagenával, hogy itt nem lehet dolláral fizetni. A hivatalos pénznem ugye itt a pezo, találtam is pénzváltót. De ezt gyerekek ne úgy képzeljétek el mint otthon, ahol szép rendezett biztonságos minden és kiirják az árfolyamokat. Ez egy koszos ki ablakocska semmiféle kiirás, vagy tájékoztatás nélkül. Nah gondoltam, nagyon jó, remélem nem nézek ki nagyon "hülye" túristának! A szegényes spanyol tudásommal megérdeklődtem mennyivel váltják a dollárt pezóra, és váltottam is valamennyit. Persze a végén alig költöttem, mert nem igazán találtam semmi jót, szóval most van egy csomó pezóm, talán majd Mexikóban elköltöm, asszem ott is ez a pénznem.
Jah, meg a vásárlás is nagyon jó volt, ennyire még soha nem volt nehéz vásárolnom, mert ugye mindent pezoban irtak ki. Miután megtudtam a váltást a dollár, és a pezo között (1 dollár kb. 1800 pezo, ha jól emlékszem), átszámoltam az árakat dollárba, akkor már nagyjából volt egy saccom, de utána általában még átszámolom forintra, csak összehasonlításképp az itteni árakkal. Hát a ruha nem olcsóbb, mint itthon, az tuti. Azt hiszem majd inkább Amerikában Tampában vásárolok néhány cuccot, ott úgyis lesz több időm.
És végül, a nap megkoronázásaként: láttam a naplementét!!!!  Két hónap óta először, ugyanis minden este naplemente előtt kezdek dolgozni a hajóban, kivéve Cartagenát, de akkor ugye sosem mentem ki.

Még valami, képzeljétek mi történt: A szemem színe zöldre változott! Nem tudom miért, talán az erős napfény miatt, ami itt van, és Magyarországon nem. De egyszer Hamlet az mondta: soha nem fogja elfeljteni az piros és zöld szemeimet. (piros a kontaktlencse miatt) Én meg csodálkoztam: mi van! Az én szemem barna! Nem nagyon törödtem a dologgal, de egyik nap belenéztem a tükörbe közelebbről, és már láttam mire gondol. A szemem tényleg kezd átmenni egy zöldes árnyalatba!!

Tegnap kint voltam Bonairében. Eddig nem nagyon mentem ki itt, mert a többiek azt mondták nincs sok érdekesség. Hát túl sok izgalom tényleg nincs, viszont olyan nyugalom van, amit soha nem tapasztalatam, olyan mint egy csendes kis falucska az óceán közepén, nagyon szép és nagyon hangulatos. Egy olyan hely után kutattam, ahol van wifi, és nem is tellet sok időbe míg találtam egy kávézószerűséget közvetlenül a tengerpart mellett. A tangó-táncos a hajóról ott volt, és integetett nekem (hihetetlen a srác egyébként, Argentínából jött, és olyan mint eg kisgyerek, nem nagyon beszél angolul, csak kb. annyira mint én spanyolul, mégis valahogy mindig nagyon közvetlenül sikerül elkommunikálnunk)  Hihetetlenül hangulatos volt egyébként, beleszerettem abba a helybe és Bonairébe is. De valószínűleg soha nem látom többet, sem azt a helyet, sem Bonairét. Áthelyeznek ugyanis. A Gradiance of the Seas nevű hajóra. Nem megyek sokkal messzebbre, csak egy kicsit "feljebb" vissza Floridába. A hajó állomásai között van többek között Mexikó, Costa Rica, és a Kajmán-szigetek, de nem néztem még pontosan utána. Curacaoból fogok repülni 4 nap múlva, először vissza Miamiba, aztán Miamiból Tampába, ami még mindig Florida. Curacaoból este indul a repülőm, és a miami-i csatlakozást is beleszámítva másnap reggel érkezem meg Tampába. Namost Tampában lesz majdnem két teljes napom mielőtt csatlakozom az új hajóhoz. Juhéééé!!! Kis pihi végre! Egy hasonló hotelben fogok lakni, mint Miamiban, a cég fizeti!

Nah, most jön a másik fele: Az évek során minden ember felépít magának egy életet. Hiatással, élvezetekkel, barátokat szerez, párt talál, kedvenc helyeket talál, otthont alakít ki. Itt a hajón mindez pontosan lezajlik előlről kezdve csak kicsiben. Namost képzeld el, hogy ez az élet egyszercsak összeomlik, mint egy kártyavár. A barátokat valószínűleg soha nem látod többé, a megszokott kedvenc helyeiden valószínűleg többet nem fogsz járni, ott kell hagynod a szokásaidat, a terveidet, és az összes kapcsolatodat, hogy elmenj egy újabb ismeretlenbe. Ez nem olyan, mint amikor eljöttem otthonról, mert oda haza fogok menni, de ebbe az életbe, amit itt alakítottam ki, soha nem térek vissza többet. És ami alegrosszabb (mert amit eddig leírtam megesik több emberrel is), hogy ezt nem tudhattam előre, nem volt meghatározva, hogy na akkor 2 hónapot kell ezen a hajón maradnom, csak úgy kell feladni mindent egyik napról a másikra.

A végére Murphy: Képzeljétek el a következő történést: egyik este nagyvégre összejön az ember azzal a sráccal/lánnyal, akivel már régóta szeretne. Másnap közlik az emberrel, hogy nem egészen egy hét múlva mennie kell. Hát ilyen itt az élet!!

Képzeljétek tegnap egyszercsak hirtelen megjelent két magyar vendég nálam, épp a fotó galériában voltam, és odajött két vendég elkezdtek magyarul beszélni, és előadták, hogy Budapestről jöttek, stb... Hát ennek a valószínűsége kb. nulla volt, hogy itt a világ végén, EZEN a hajón megjelenjenek magyar vendégek (nemhogy magyar vendégek, magyar legénység sem nagyon van EZEN a hajón). Azt sem tudom, hogy találtak meg, asszem Alex, aki a poto lab assistant manager Romániából küldte őket hozzám.
Jah, egyébként az indiai fotó menedzseren kívül (aki a nagyfőnök) van két assistant menedzser is, az egyik az eladásokért felel (egy nő Szerbiából), a másik a fotók készítéséért (ő Alex Romániából). Okos srác, egyetemre készül, erre gyűjti a pénzt itt, mérnök szeretne lenni, és csodás új épületeket szeretne adni Romániának. Ezértis folyton matekot tanul.

Tegnapelőtt elmentünk néhányan paintballozni Kolumbiában. Úgy kb. 20-an a hajóról, béreltünk egy pályát. Először paintballoztam életemben, és az elején eléggé frászban voltam, hogy mennyire is fog ez fájni. Ráadásul Kolumbia egy kissé elmeradott ország (és nincsenek is olyan szigorú szabályok az emberek biztonságábval kapcsolatban), szóval védőfelszerelés nem nagyon volt (csak maszk), és mivel kb. 1000 fok forróság volt, mindenki újjatlan polókban nyomta, szóval ha eltaláltak, semmi nem védett meg. Hát mit mondjak, élmény volt a forróságban a sárban hemperegni. De egyébként tényleg jó volt, nem mindenki játszott egyszerre, így aki épp nem játszott az a pálya melletti kis kocsmaszerűségben iszogatott, eszegetett (teljesen büdösen, úgyanis az izzadság, a kosz, sár, és a festék keveredése a testen nem szaglik épp jól, nade ezt nem részletezem tovább). Egyébként az a hely aztán igazi dél-amerikai volt, és a feeling is nagyon ott volt, jó volt a csapat is akik mentek, ott volt pl. a magyar lány, a félig magyar, félig svájci srác (aki szervezte az egészet, tulajdonképpen ő szervez itt minden programot). Ott volt még egy technikus srác, ott volt a hajódoktor (akivel Paula összejött mielőtt elment). Mindenki mondta egyébként, hogy ha valami történik, legalább a doktor itt van kéznél. Jah meg ott volt néhány zenész is. Egy kanadai zenész sráccal, Karl-lal barátkoztam össze mostanában. Tegnap pl. ilyen jelmezes MTV buli bolt a backdeck-en, és ő Justin Timberlake-nek öltözött (nem ismertem fel, ő mondta meg :-)

A zenészeknek van egyébként a legjobb életük itt  hajón, néhanapján csak egy-egy órát kell játszaniuk, és ennyi, és viszonylag jól is keresnek, és a szerződésük négy hónapos.