Kezdek egyre inkább megszokni itt. A városokat, és magát az itteni életet is. Nem a hajós életet, azt már az első héten kiismertem nagyjából, a latin amerikai életről beszélek most. És ezuttal nem arról a latin amerikai temperamentumról, hogy ölelgetnek minden egyes alakalommal (nem csak a munkatársaim, meg az ismerőseim, az utasok is) és ezuttal nem a táncukról, meg a bulizós természetükről. Ezuttal a dolog másik feléről. Az a bizonyos temperamentum kiütközik mindenben, az utcán, boltban, stb... Megtanultam ezeket is lekezelni. Szóval nem tűnök már idióta túristának a városokban, akivel mindent el lehet hitetni. Egyébként szerencsére kinézetileg is beleillek a dél-amerikaik közé. A dolog csak akkor lpleződik le, amikor elkezdenek spanyolul beszélni hozzám. :-)

A spanyol egyébként csak Panamában, és Kolumbiában a hivatalos nyelv. A három paradicsomi kis Dél-Karib szigeten, ahova ellátogat a hajó minden héten (Arubában, Curacaoban és Bonaire-ben) valami istenadta saját nyelvet beszélnek. De szerencsére többnyire spanyolul és angolul is megértetheti magát az ember.Aruba, Curacao és Bonaire egyébként biztonsági szempontból rendben van. Habár múltkor az egyik szintén új fotós sráccal, aki utánam egy héttel érkezett, Daniellel kimentünk Arubába, és eléggé letértünk a túristáknak kiépített szép utcákról, és olyan városrészeken jártunk, ami nem a csilli-villi Aruba volt, hanem valószínűleg az igazi Aruba. Volt egy "kis" különbség a köztisztaság és az épületek, és valszeg az általuk biztosított életkörülmények között. Láttam, hogy Daniel egy kicsit be volt szarva. Nade Panama és Kolumbia, hát itt a hajón mindenki azt javasolta, ha messzebb akarsz menni, mint a kikötő közvetlen közele, akkor fogj egy taxit, alkudd le az árát, és azzal menj be a belvárosba.

Hamlettel, a perui sráccal szoktam beszélgetni néha valamilyen ital kiséretében, néha csak úgy kiülünk a folyosóra a kabinunk elé, néha többen is, mert az összes fotós kabinja egy más mellett van, valamelyikünk kabinjából jön a zene (aminek a pincérek, akiknek szerencsétlenségükre szintén erre van a kabinja, nem nagyon örülnek) leülünk a folyósóra iszogatunk és röhögünk minden hülyeségen. Vagy egy nehezebb nap után úgy ülünk ott a folyóson mint valami zombik, mindenki bambul maga elé. :-)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.